Koosán Ildikó

Ki vagyok én ?

Ki vagyok én? Magam sem tudom!
Születtem egy téli hajnalon.
Sötétségből kivillant a fény,
zimankóban virult a remény.
Mélység voltam tenger fenekén,
öröm lettem bánat szigetén.
Sziklaorom egyes-egyedül,
kőszirt, hová büszke sas repül.
Ifjúságban édes szerelem,
volt hazámban lettem idegen!
Vihar után letarolt határ,
törött ágon szentjános bogár.
Szellő voltam, enyhe fuvallat,
harmatcsepp a friss fűszál alatt,
romantika, szívbe szökkenő,
májusokban őrült szerető.
Igazságban lelkiismeret,
az életben naiv kisgyerek.

Játszottam zenében dallamot,
tűrtem bántást, kudarcot, fagyot.
Lettem virág s pici zöld levél,
a szívemet kölcsön adtam én.
Szerelemben én voltam a vágy,
haragvásban zöld olajfa ág,
imádságban féltő szeretet,
magány  lettem szakadék felett.
A reménység régen elhagyott,
elfelejtett boldogság vagyok!
Győzelmeket a halál arat!
Vesztes lettem s múló pillanat.
Hulló vérben én lettem anya,
elesettek panasz, jajszava,
koporsókon síró szemfedő, 
késő őszben hervadó mező.
Büszkeségem mind a porba hullt,
a  jelenben én vagyok a múlt!    

Szombathely, 2003. május l 9

Koosán Ildikó

              Visszabolyongó

Élnék még csönd- melegén a szirti tavasznak,
rejteke mélyén a hajnali harmatot, hűs forrás-
illatot görgető rügybontó szélnek; láthatnám
fenséges szálfáim árnyékdzsungelében alkonyi
fénypászta lopakodását, mint lesi titkon meg-
születését az éjnek; csodálnék magasfennsíkon
delelő törpefenyőket, s azt, hogyan küzdenek
hűen az ottani  népek; éjjel az álom csábít még
vissza a távoli tájra, a messzi vidékre, kéközön,
hullám-zöld fényfutamokkal,vad szirti sasokkal
küld versenyt repülni szikrázó fénybe engem,
akit már rég kirekesztett az éden; s lám mégis
a visszaút kényszere kerget nyugalmat lelni
e tiszta vidékre, bárha  a szakadás nyílt sebe
forradni látszik, parazsa izzik a vágynak, felül
a hamu csak álca, kiszakadt része maradtam
én az egésznek, visszabolyongó ábrándvilága.

           2014. január 23.